Az amerikai magyar református egyesületek tagja a mi gyülekezetünk is, amelynek több mint 38 tagszervezete van

Erős hittel és szilárd magyarságtudattal munkálkodik a Vancouverben és környéken élő magyarokért Nt. Fábián Lajos, a Vancouveri Magyar Református Egyház lelkipásztora. Mellette természetesen felesége is áldozatos munkát végez, hiszen Erzsébet aktívan kiveszi a részét a közösséget összetartó hétköznapi és ünnepi tevékenységek megszervezéséből. A nagy köztiszteletben álló házaspár a „magyar szabadság éve” programsorozat keretében adott interjút, amely az Add tovább a lángot! A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei címen megjelent kötet része, amelyet Dancs Rózsa elismert torontói írónő készített.

„Akárhányszor visszatekintek azokra a napokra, mindig azt érzem, hogy 1956. október 23. felejthetetlen emlékként maradt meg az emlékezetemben” – kezdte Nt. Fábián Lajos lelkipásztor. „Nem csak azért, mert az akkor kezdődött események járultak hozzá ahhoz, hogy én is „elindultam szép hazámból, híres, szép Magyarországról…”, hanem azért is, mert először akkor éreztük meg hogy a hazánkra és ezzel az életünkre nehezedett súlyokat megmozgathatjuk, lerázhatjuk azt a nyűgöt, amit a kommunizmus és a szovjet megszállás ránk kényszerített. Azonban csak az osztrák-magyar határnál szabadult fel a magyar lélek, ahogy szabad földre léphetett az ember.

Október 23-án délután Budapest utcáin kószáltam, és akikkel találkoztam, mindenki azt újságolta, hogy a Parlament előtt általános tüntetés lesz. Eléggé nyugtalanok voltunk. Késő délután a Madách utca sarkán a tömeg százasával, sorban elindult a Múzeum Krt. felé, kiabálva, hogy „Aki magyar, jöjjön velünk!” Ez hatott, mert aki addig nem volt a sorokban, az is csatlakozott hozzájuk. Azonnal beálltam én is, és akkor tudtam meg, hogy a legfontosabb követelés az oroszoktól való megszabadulás, a nemzeti szabadság. De nem akart senki harcot, hanem követelték, hogy a hatalmon levő vezetők mondjanak le, és vonják ki az orosz csapatokat hazánkból, mert függetlenek akarunk lenni úgy, mint Ausztria. Késő este ott, a Múzeum Körúton hirtelen szirénázás hallatszott, mentőautók sora robogott a Múzeum elé, és ahogy megálltak, kiugrottak a fegyveresek belőlük és elkezdődött a lövöldözés. Körülöttem is estek el emberek, közben hallottuk, hogy ’Meneküljetek, ahogy lehet, aki tud!” Mindenki próbált menekülni, de villamosforgalom akkor már nem volt, a buszok is álltak. Éjjel későn, 3 órára haza értem gyalog Kispestre. Másnap semmilyen buszforgalom nem volt, de amikor beértünk a városba, láttuk, hogy az éjszaka folyamán milyen borzasztó dolgot végzett a lövöldözés, azt is hallottuk, hogy a hadsereg és a rendőrség nagy része is átállt a felkelők oldalára. A következő napokban valóban isteni csodák történtek, amikor győzött a forradalom, és abban a tíz-tizennégy napban az emberek addig soha nem tapasztalt szeretettel nem fordultak egymáshoz, segítették egymást, összefogtak. Nagyon nehéz volt elfogadni, hogy mindez annyi áldozatot követelve valósult meg, amit a Kálvin téren és mindenütt láttunk. Azután következett egy olyan időszak, amire nem számított senki. A legrosszabb pillanat az volt, amikor elhangzott a rádióban, hogy az oroszok megtámadták Magyarországot, az emberek készüljenek fel, hogy egy olyan erős ellentámadásra kerül sor, amivel a magyar nép nem tud megküzdeni. Akkor jöttünk rá, hogy elárultak bennünket. Különösen a fiatalok voltak veszélyben, mert aki az utcára ment, azokat összeszedték és elvitték Oroszországba. Én is féltem, mert részt vettem a tüntetéseken. Tíz-tizenketten, mind barátok, elhatároztuk, hogy kimegyünk Ausztriába. A vonatállomáson csak hatan indultunk Sopron felé, mert a többiek visszaléptek. Celldömölknél leszálltam, hogy érdeklődjem, miként mehetünk át a határon. Kevésbé ismertem azt a részt. Tanácsot kaptam a lakóktól, hogy milyen utakon kell mennem ahhoz, hogy elkerüljem a letartóztatást. A határon egy kis faluban egy házban befogadtak, és elláttak információkkal. Tőlük tudtam meg, hogy másnap jön oda valaki, aki pénzért átsegíti az embereket. Meg is érkezett az illető, akkor már lehettünk vagy huszonöten. Mindenünket oda kellett adnunk neki, hogy vállalja az átcsempészésünket. Azt mondta, hogy nap közben el kell bújnunk a szénakazlakban, és majd délután eljön értünk és átvezet a határon. Betartotta a szavát, de gyűrűt, órát, pénzt – mindenünket elszedte. Közel voltak a tankok, nagyon veszélyes volt a helyzet. Akkor történt valami bennem: a jó Istenhez fordultam, és imádságban kértem, hogy épségben segítsen át a határon, és én az életemet az Ő kezébe teszem, Őt fogom szolgálni. Isteni kegyelem, csoda volt, hogy átjutottunk. Akkor ott mindjárt letérdepeltünk és hálát adtunk Istennek. Sírtunk az örömtől, de sírtunk attól is, hogy nem tudtuk, mi is vár ránk az ismeretlenségben. Amit kértünk, hogy szabad országba kerüljünk, sikerült. November 25-én léptem át a határt, Ausztriában kevesebb, mint egy hétig voltam, utána Angliában egy nagy elosztó táborba jutottam, ahol már több mint tízezer magyar menekült volt. Az első karácsonyt ott töltöttem, ekkor éreztem igazán meg, hogy mi is a honvágy. Távol a családtól, barátoktól, az otthontól, idegen volt a nyelv és a nép körülöttünk. Hiába tettek meg mindent az angolok értünk, csodálatos asztalt terítettek, amilyent addig még nem láttam, elláttak ruhával, de idegenben voltak. Nem akartam Angliában maradni, mert volt egy nagybátyám Philadelphia-ban, kapcsolatba léptem vele, kérvén, hogy segítsen ki Amerikába. Azt válaszolta, hogy ’édesfiam, Amerikába ne gyere, mert ha ideérsz, elvisznek a vietnámi háborúba.’ Azt tanácsolta, hogy inkább Kanadába menjek, Torontóba, és majd fogunk ott találkozni. 1957. ápr. 24-én érkeztem Labradorba, de a repülőgép nem állt meg Torontóban, hanem egyenesen Vancouverben szállt le. Továbbra is együtt maradtunk a barátaimmal. Abbortsford-ban volt az elosztó tábor, ott sok tanácsot kaptunk, hogy segítenek az egyházak, a kulturális egyesületek, csak legyünk nyugodtak. Látogatni jöttek minden felekezettől a lelkipásztorok. Alkalmam volt beszélgetni a helyi lelkésszel, aki bár kanadai születésű volt, de magyar szülőktől és magyarul szolgálta az Urat. Egyszer azt mondta nekem, hogy ’Lajos, magának el kell mennie Vancouverbe, mert Istennek célja van magával.’ Akkor teljesen nem értettem meg ennek az értelmét, de engedelmeskedtem. Vancouverben egy szerető, keresztény családhoz kerültem. Itt újra elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy a honvágy kezdett kínzóvá válni. Nagy munkanélküliség volt akkor Kanadában, és hiában volt valakinek diplomája, nem kapott elképzeléseik szerinti munkát. Rá kellett jönnie mindenkinek, hogy itt el kell vállalni mindent, bármi adódik, mert meg kell élnie. Az orvosok elmentek mosogatni, a mérnökök áfonyát szedtek az erdőn, mások krumplit szedtek – mindegy volt, mert a családot életben kellett tartani. De tudtuk, hogy az angol nélkül soha nem megyünk semmire. Arra is rádöbbentem, hogy itt, Vancouverben mindenki egyforma ember volt, szegény ember volt, de szeretetben gazdagok voltunk, és ezt megosztottuk egymással. Két-három év alatt voltak, akik jobban megtanulva a nyelvet, szerencsésebb körülmények közé kerültek, tudtak már egy használt kocsit is venni, és akkor lassan az érdeklődési körök is megváltoztak, kezdett számítani, hogy ki milyen munkát végez. Tíz év múlva már az volt a fontos, hogy kinek mije van, háza, autója, jelentős munkaköre. Az anyagi dolgok vették át a kapcsolatok lényegét, és lassan eltávolodtak egymástól és Istentől.

Az Isten segített megismerkedni évek múlva egy olyan lánnyal, aki életem része lett, Kaszáda Erzsébettel, akit az énekkarban ismertem meg. A száznál nagyobb tagú kórus nagyon szépen összehozta az embereket, a kórusmester is keresztény ember volt, aki szabad idejét a magyarságnak szentelte. A kultúránkat akarta megtartani, megismertetni nemcsak velünk, hanem a környezetünkkel is. A magyar viseleteket is. Öröm volt látni magyar testvéreinket szolgálni őseink hitét, kultúráját, kincseit.

Erzsébet hol töltötte gyermekkorát?

Budán, a III. kerületben születtem, Csillaghegyen, később szüleim építettek egy házat közel Békásmegyerhez, ahova költöztünk. Akkoriban ott még hatalmas kukoricások voltak, Szentendrén kellett a hévre felszállnunk, hogy haza érjünk. Az volt a legnagyobb megpróbáltatás gyermek- és ifjúkoromban, amikor a Duna vize felemelkedett, amikor nagy áradás volt.

Nagyszüleim vidéken éltek, postán küldtek nekünk élelmet, mert a fővárosban nehezebb volt beszereznünk. Zöldségről, gyümölcsről mindig gondoskodtak, disznóvágás idején hurka-kolbász érkezett, de kaptunk tőlük élő csirkét is kosárban. Ezek nagy élményt jelentettek nekünk, városi gyerekeknek. Le is szoktam menni hozzájuk, de a forradalmi időszakban nehéz volt az utazás. Kenyérért kígyóztak a sorok az utcán, a szüleim órákig álltak sorban, egymást váltották, hajnalban ment az egyik, őt váltotta a másik – ez így ment. Fűtőanyag nem volt, kályhában melegítettünk és főztünk kokszot használva. Élelmiszerhiány volt, és néha szerencsések voltunk, ha volt citrompótló és nem ecetet kellett a teába tennünk. Nekem ez az emlékem erről az időszakról.

Kanadában találtak egymásra – amint hallottuk, a magyar énekkarban. Házasságuk első éveiben még nem sok közük volt az egyházi munkához, bár hívő emberek voltak, a hit segítette át a betegségeken, a megpróbáltatásokon. És csak hívő emberekként juthattak arra a közös elhatározásra, hogy a családfő beiratkozzék a teológiára. Mikor sikerült az egyetemet elvégeznie?

L.: Ez nagy fordulat volt az életünkben. A feleségem váratlanul nagy beteg lett, akkor már volt két szép gyermekünk, volt egy kis házunk, amiben boldogan éltünk. Az egyetemen jó munkaköröm volt, kutató munkát végeztem az orvosi szaknak. A feleségem betegségét kritikus műtét követte, és fohászkodtam Istenhez, hogy mentse meg. Isten megsegített, és hónapokra rá, belenéztünk az életünkbe. Eddig nekem is csak az anyagiak voltak a fontosak, mindent meg akartam szerezni, amire ez az ország lehetőséget adott. Imádságos szívvel Isten felé fordultunk – és nagy elhatározásra jutottunk: beiratkoztam a teológiára. Nem volt könnyű. Mögöttem volt a család, a feleségem mellettem állt, de áldozatot kellett hoznunk. Küzdelmes évek voltak, de nem adtuk fel. 1994-ben befejeztem a teológiát, két iskolába jártam, a feltételek nagyon magasak voltak. Én voltam az első magyar, aki mester fokon fejezte a teológiai tanulmányait. Ezután vártuk Istennek az utasítását. Elkezdtünk az otthonunkban egy imaórát, de gyorsan szűk lett a hely. Azt kérték a testvérek, hogy menjünk el egy gyülekezetbe, és tartsunk istentiszteletet is. 1996 áprilisában a holland gyülekezet befogadott bennünket, minden vasárnap tarthattam magyar istentiszteletet. A feleségemmel azóta is végezzük ezt a szolgálatot, többek között még Kelownaba is eljárunk, a Csendes-óceán partján levő gyülekezetekhez. Az amerikai magyar református egyesületek tagja a mi gyülekezetünk is, amelynek több mint 38 tagszervezete van. Különösen a Csendes-óceán partján működő egyházközségekkel van nagyon jó, harmonikus kapcsolatunk. A püspökünk Ft. Varga Ferenc. 2016 áprilisában megünnepelhettük évfordulónkat. Vezérigét a Zsoltárok Könyvéből választottunk, „Szolgáljatok az Úrnak Örömmel” (Zsolt. 100:2.) azért, mert a Zsoltárok Könyve tele van Isteni biztatással, szerető és védő gondviseléssel mindazok számára, akik Őt követik. Megmaradásunk útja nem a magunk egyéni céljainak kielégítésére való erőszakos törekvésben van, hanem tovább vinni Istentől rendelt küldetésünket. Az évforduló tíz éves missziós küldetésünk mérföldköve volt, egybeesett az 1956-os forradalom 50. évfordulójával. 2006-ban, előtte és azóta is minden októberben megszólalnak a harangok azok emlékére, akik életüket vesztették a hazáért, a szabadságért harcolva. Megszólaltak és szólnak a harangok a sebesültek, az árvák, a gyászolók tiszteletére és vigasztalására is.

Az egyház szerepét abban látom most is, akárcsak a tizedik évforduló évében, hogy segítsen megtartani keresztény hitünket, anyanyelvű kultúránkat, ezért minden rendezvényünk – piknikeink, ünnepségeink, programjaink, jótékonysági vacsoráink, ebédjeink, pl. a magyarországi jégkárosultaknak, ennek a célnak a jegyében zajlanak. Nagy Vancouver területén tíz-tizenkét ezer magyar él, ezeket a magyarokat össze kell tartanunk. Elszigetelve élünk egymástól, sokan elvesztek a közösségeink számára, őket szeretnénk megtalálni. Ez nagy és nemes misszió, amire nagy szükség van. Kiemelkedő eseményeink közé tartozik Dr. Rétvári Bence államtitkár 2012-ben történt látogatása, aki az 1848-49-es szabadságharc megünneplésének ünnepi szónoka volt a Magyar Házban, és a nap jelentőségét emelte, hogy százan felvehették a magyar állampolgárságot és letették az ünnepélyes esküt. Gyülekezetünk száz piros rózsával gratulált minden új magyar állampolgárnak. 2013 októberében vendégül láthattuk Áder János köztársasági elnököt és feleségét. Az ünnepségen feleségemet felkérték egy énekszámra, én pedig a záró imát mondhattam el, ami nagyon megtisztelő volt számunkra. Dr. Pordány László, Magyarország akkori nagykövete meglátogatta gyülekezetünket is, az ő tiszteletére ünnepi ebédet készítettünk. 2014 októberében ökumenikus istentiszteletünkön Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes volt a díszvendégünk.

Erről hadd beszéljen nekünk Nt. Fábián Erzsébet, aki egy kiállítást rendezett erre az alkalomra. Mint porcelánművész és lelkészfeleség nagy hozzáértéssel kutatta fel azokat az embereket, akik mindennapi munkájuk mellett a művészet valamelyik területén is ismertek.

E.: A Semjén Zsolt látogatásakor rendezett nagyszabású néprajzi és művészeti kiállítással be akartuk mutatni, hogy a kanadai magyar diaszpórának milyen háttere van, micsoda kincsekkel rendelkezik. A megnyitón Semjén vágta el az avató szalagot. Mi nagyon büszkék vagyunk arra, hogy milyen sok tehetség van Kanadában, Brit-Kolumbiában különösen. Szobrászok, festők, kézimunkázók mellett van olyan kozmetikai üzletünk is, amelynek az árui természetes alapanyagból készülnek, tehát egyediek. Saját porcelán festészetemet, a porcelán csipkézett babáimat, a porcelán restaurátori munkáimat, a képeimet is kiállítottam, voltak ékszerek, fotók, Józsa László fafaragásai, bőrdíszművek, tehát minden, ami minket itt minőségileg megkülönböztet másoktól. Természetesen szerepelt a tánccsoportunk is – az egész rendezvény hatalmas sikert aratott, nagyon sokan jöttek el megtekinteni. Nívós és elegáns kiállítás volt, amit a Duna Tv is bemutatott.

L.: A gyülekezet egyik legemlékezetesebb napja, amikor Koltay Gábor filmrendezőt és kísérőit fogadhattuk, akik a kanadai magyarság történetének megírását vállalták fel, amit filmen is feldolgoztak. Saját templomunk még nincs, de a gyülekezetünk szíve nagy, és szeretné javait megosztani az arra rászorultakkal.

Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017. A könyv kiadását az 1956-os Emlékbizottság támogatta.