Mary Kenedi Bartókért rajong

Bartók, Kodály, Liszt, és kortárs kanadaiak. Mary Kenedi kedvenc szerzői, akiket az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára rendezett torontói koncertjén is játszott.  A zongoraművésznővel az ottawai fellépése előtt beszélgettünk.

mari

Mary, mi a te történeted? Itt születtél Kanadában?

Nem, Magyarországon születtem, 12 éves voltam, amikor kijöttünk Kanadába. A forradalom alatt döntöttek úgy a szüleim, hogy elhagyjuk Magyarországot. Nagyon izgultak, hiszen anarchia volt az utcán, apámnak volt egy öntödéje, és attól féltek, hogy ha felnövök, nem fogok tudni egyetemre menni, mert rossz káder az apám, és az anyám is. Azt gondolták, hogy itt az idő, ezért november, december tájékán elindultuk egy éjszaka a határ felé, ami akkor már le volt zárva. Több családdal együtt mentünk, közben lövöldözést hallottunk, ezért berohantunk az erdőbe. Azt fel tudtam fogni, hogy valami baj van. Aztán ahogy eljutottunk a hidegben a határig, a magyar katonák kifosztották a felnőtteket, de továbbengedtek minket, így jutottunk Ausztriába. Kanada apáméknak tetszett, a kanadai kormány kibérelt egy nagy hajót, azt hiszem a Queen Elizabeth volt, így első osztályon jöttünk Kanadáig.  A szüleim úgy határoztak, hogy Hamiltonba megyünk, mert az igazi iparváros, és a kanadai kormány adott mindenkinek öt dollárt. Ez ma nem hangzik soknak, de akkor ez nagy segítség volt.  Az apám aki öntőmérnök volt, elment fizikai munkásnak, és néhány év után alapított újra öntödét. Az édesapám 1970-ben halt meg és onnan az édesanyám vitte tovább az öntödét.

Itt, Kanadában kezdtél el zongorázni, vagy még otthon?

A nagymamám zongorázott, és az édesapám is, én pedig 3 éves koromtól ott lógtam a zongora körül. De mint minden gyerek, utáltam gyakorolni, és a mai napig is néha úgy kell saját magamat fenékbe billenteni, hogy gyakoroljak! De amikor nekikezdek, akkor már jó. A szüleim rendszeresen vittek az Operába, balettre, és hogy megvesztegessen a mamám, amikor gyerekként örököltem egy kis házat, vett nekem egy csodálatos zongorát.  Persze otthon kellett hagynunk, ezért mikor idejöttünk, hosszabb ideig nem tudtam játszani, mert nem volt hangszerem. Volt itt egy úgynevezett University Settlement House, ahová olyan családok jártak, akiknek nincs nagy bevételük, és ott olcsón vehettem órákat, és amikor a tanárnő meghallotta, hogy játszom, kvázi mint ösztöndíj, kaptam egy óriási nagy pianínót, gyakorlásra. Négy embernek kellett felhoznia az albérletünkbe a második emeletre, és mikor felértek vele, azt mondták, hogy Lady, you have piano, and four broken men! Teljesen kivoltak, elfáradtak a cipekedésben. Nagyon boldog voltam, hogy van egy zongorám! Így kezdtem el újra gyakorolni.

És végül zongoraművész lettél. A ti szakmátok is olyan, mint a színészeké, hogy csak az igazán jók tudnak megélni a művészetből?

Igen, és sokszor nem is azok az igazán nagy zongoristák, akiket annak tartanak. Lang Lang például, aki kínai zongorista, nem igazán jó. Nem szeretem a játékát, mert nem jön belőle az érzelem. Egy öntelt valaki, aki 23 évesen megírta az életrajzát, és mikor meghallgatja az ember, látja, hogy ez egy üres darálás. Nincs mögötte mélyebb kulturális üzenet.

Ezek szerint te egy kanadai művet vagy egy magyar művet egészen másképp játszol, és a játékodban benne van minden tudás, ismeret az adott kultúráról?

Szeretném azt mondani, hogy legalább olyan lelkiismerettel és érzelemmel közelítem meg mind a kettőt, de a magyar zene igazán benne van a temperamentumomban, az jön, kitör! De igyekszem a kanadai zeneszerzőktől is mindig olyat választani, akiknek a szíve is benne van. De talán jobban átérzem a magyar műveket, Bartók specialista vagyok, de imádom Kodályt, meghallom, és egész másképp érzem magam.

Kodály módszerrel tanítottál?

Igen, próbáltam. Egy évet jártam a Zeneakadémiára, tulajdonképpen Bartók szemináriumra mentem haza. Megtanultam a Kodály módszert, és mikor visszajöttem, megpróbáltam tanítani, de rájöttem, hogy nem lehet transzplantálni sikeresen egy módszert, ami egy országnak a népdalaira van építve.

Milyen volt hazamenni egyetemistaként?

Amikor az ember visszamegy a szülőhelyére, minden kisebbnek néz ki, mint ahogy az emlékeiben van! A házak  kisebbnek tűntek, de olyan meleg jó érzés fogott el, mikor visszamentem azokra a helyekre, ahol gyerekkoromban jártam. Én mindig nagyon jól érzem magam, ha Pestre megyünk. Élveztem a tanulmányaimat, és ott találkoztam a férjemmel.

Magyar férjed van?

Igen, importáltam! A volt barátnőmnek a szüleinél béreltem szobát, és sajnáltak, hogy egyedül vagyok, és kitalálták, hogy bemutatnak valakinek. A férjem elég sikeres volt a nőknél, és mindenki állandóan be akarta mutatni valakinek, de végül is összejöttünk, és egész évben együtt jártunk, de a férjem a Külkerben dolgozott, és félt, hogy elveszíti az útlevelét. A végén már úgy találkoztunk, hogy nem kísért haza, és mikor az év vége közeledett, és nekem haza kellett jönni, mivel nem mondott semmit, megkértem a kezét.

És igent mondott?

Hát persze! Nem vagyok feminista, de mielőtt hazajöttem, szerettem volna tudni, mire számíthatok. Anyámat felhívtam, hogy jöjjön Pestre, ő találkozott vele, szimpatikus volt neki, aztán hazajöttem Torontóba, a férjem pedig készült, hogy utánam jön, de nem kapta meg az útlevelét, az édesanyja is beteg lett, teltek  a hónapok, én pedig el voltam keseredve, azt hittem, az édesanyja rábeszélte, hogy ne jöjjön. Aztán karácsony körül kaptam a telefont, hogy kint van Bécsben, kimenekült, és menedékjogot kért. Én elutaztam érte Bécsbe, és ott alá kellett írnia, hogy ha kiér Kanadába, 30 napon belül elvesz.

Ő is művész?

Nem, ő normális. (nevet) Mérnök.

Kanyarodjunk picit vissza. Mikor lett egyértelmű, hogy belőled zongoraművész lesz?

A gimnázium végén rájöttem, hogy akármilyen pályát választok, ezt biztos, hogy abba kell hagynom. Az apám megpróbált meggyőzni, hogy menjek az ő szakmájukba, hiszen összehasonlíthatatlanul többet kereshettem volna, és hogy ez egy passzió, de nem tudtam feladni, és a gimnázium után erre a fakultásra jelentkeztem.

Szoktál még izgulni fellépés előtt?

Egy bizonyos idegesség van bennem, de kontrollálni tudom, és igyekszem annyira jól felkészülni, hogy az izgalom átváltozzon jó energiává, hogy inspiráljon. Ez egy hasznos idegesség, és általában, ha rettenetes dolog történik, mint amikor elindult velem például a Glenn Gould zongora, csak nevetek magamban.

Mi történt?

Játszottam Glenn Gould zongoráján, és annyira könnyű volt, hogy a koncertem alatt folyamatosan el akart mászni tőlem, és én kapaszkodtam a billentyűkbe. Szerencsére elértem, és nem történt baj, de nagyon jót nevettem magamban! Később írtak egy könyvet a zongoráról, és belerakták az én sztorimat is. Aztán amikor másfél éve játszottam Pesten és Prágában, ültünk a férjemmel egy kávézóban, és elkezdtünk beszélgetni egy szimpatikus fiatal párral, majd a zene lett a téma, és mondták, hogy olvasták a könyvet a Glenn Gould zongorájáról, és kérdezték, hogy az te vagy, aki a könyvben is benne van? Hogy történhet ilyen véletlen a világ másik végén?

Mi volt a legnagyobb élményed a pályád során?

Amikor Bartók házában játszottam egy koncertet! Az nagyon nagy élmény volt nekem! De nagyon élveztem a teplicei és a debreceni koncerteket is, mert itt profi zenekarokkal játszottam!

Hogyan jutottál el Bartókhoz? Amikor én zongorázni tanultam, nem szerettem Bartókot. Imádtam, Bachot, Chopint, de Bartókot?!

Attól függ, milyen Bartókot adtak neked. Sok tanár a Mikrokozmoszt adja a tanítványainak, az nagyon nehéz, elvontabb zene, nem népdalok. Ettől csak elmenekül az ember Bartóktól. A férjem például azt mondta, mielőtt velem találkozott, kiment a koncertről, ha Bartókkal találkozott. Most meg szereti, szerintem ez nevelés kérdése.  Univerzális dolgokról van szó a népdalokban, úgy, mint a flört, szerelem, esküvő, vagy éppen szomorkodás. Az első tanárom mikor odaadta az első román táncokat, nagyon tetszett nekem. Elhatároztam, hogy minden Bartók darabot meg kell tanulnom!

Sikerült?

Nem! Nagyon pici a kezem, és rövidek az ujjaim, 14 éves koromig nem tudtam átérni egy oktávot. Sajnos ezért nem tudtam eljátszani a szonátát, mert nem tudok a kezemmel átigazítani, hogy időben ott legyek. Néha elhagyom a szokásos Bartókot, Kodályt és kanadai műveket, például elkezdtem Lisztet játszani, és azt nagyon élveztem mindig, az a jó Lisztben, hogy csodálatos szép a harmóniája, kéz alá fekszik, Bartók nem fekszik sokszor kéz alá, és küszködni kell vele.

Mennyit kell gyakorolnod?

Sokat, koncertekhez közeledve öt, hat, hét órát. El kell érni azt a pontot, hogy könnyedén jöjjön, és ne kelljen küszködni a koncerten.

A novemberi koncertekről mit kell tudnunk?

Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére készül. Az ötlet onnan jött, hogy tavaly voltam az örmény Genocídium évfordulóján, és kedvet kaptam ahhoz, hogy mi is méltón tisztelegjünk a 60. évfordulón. A konzulátus szerencsére mellém állt, így jöhetett létre a két koncert, itt Torontóban, és Ottawában. A „Bridge to the future” című műsor 90 perces lesz, játszom majd Lisztet és Bartókot is, de Kodály sem marad ki az előadásból!

Szerző: Bánfalvi Laura