Láttuk a szétlőtt tankokat, a barikádokat, a romhalmazt, az nagyon megrendítő volt

Kenedi – Király Ilona, az egykori soproni erdőmérnök hallgató az orosz megtorlás elől Ausztriába menekült diáktársaival. Két hónap múlva Kanada fogadta be, majd később Torontóban telepedett le véglegesen. Három fia, és öt unokája már itt született, és október 23-án a magyar közösséggel emlékezik a hatvan évvel ezelőtt történtekre. Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján Kenedi -Király Ilonával beszélgettünk.

– 1956-ban hány éves voltál, és hogyan élted meg az akkori eseményeket?
– A forradalom idején 22 éves voltam, harmadéves erdőmérnök hallgató Sopronban. Hallottuk, hogy Szegeden a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesült Szervezete) újraalapítják a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) helyett, és megbeszéltük, hogy nálunk is ezt kellene csinálni. A MEFESZ még 1945 után alakult, majd megszüntették a kommunisták, és 1956-ban csak a DISZ létezett, ami az egyetemisták érdekeit nem igazán képviselte. Így 1956. október 22-én összehívtak egy gyűlést az egyetemistáknak, az ott elhangzottakat egy kis noteszba ceruzával jegyzeteltem le, és ezt a noteszt később édesanyám kihozta Kanadába. Ezen a gyűlésen összeállítottuk azt a 12 illetve 16 pontot, amelyben megfogalmaztuk az egyetemmel kapcsolatos óhajainkat. Erre a gyűlésre a diákok, a professzorok, a Pártszervezet és a Marxista tanszék is meg volt hívva, ugyanis mi nem forradalmat terveztünk, csak egy kicsit rendbe szerettük volna tenni az egyetem dolgait. A kommunizmusban kettészakították ugyanis a soproni egyetemet, a bányászokat elvitték Miskolcra. De csak az első két évfolyamot, a harmad – és negyedéveseket visszahozták Sopronba, ami persze nem tetszett nekünk. Ahogy az sem, hogy jópár diákot politikai okokból kizártak az egyetemről. Ők börtönben is ültek évekig, és 1956-ban szabadultak ki. Voltak spiclik közöttünk, állandóan figyelték, hogy ki, mit mond, vigyáznunk kellett minden szóra.
– Az 1956-os események előtti időket ti, egyetemistaként hogyan éltétek meg? Mit éreztetek mindebből a saját bőrötökön? Mik voltak a ti problémáitok az akkori rendszerrel, ami végül a forradalomhoz vezetett?
– 1945-ben, amikor az oroszok bevonultak, először csak népi demokráciát képzeltünk el, és a kommunisták akkor még csak 17%-ot kaptak a választásokon. Aztán a következő választásokat úgy szervezték meg, hogy nem is lehetett másra szavazni, csak a kommunistákra. Az iskolában a német helyett kötelező lett az orosz, a magyar ünnepeket nem volt szabad ünnepelni – például március 15- ét- de az orosz ünnepeket meg kellett ünnepelni, november 7-ét és április 4-ét is, amikor bevonultak az oroszok. Ilyekor kötelező iskolai szünet volt, és zászlókkal, vörös csillagokkal fel kellett vonulni, és énekelnünk kellett a mozgalmi dalokat. Persze mindig figyelték, hogy ki az, aki ezzel szembe próbál szállni. Az embereket éjszaka elvitték az ÁVÓ- sok, elvittek egész családokat, úgy, hogy egy órájuk volt összepakolni, és azt se tudtuk, hová kerültek. Az egyik osztálytársamat is elvitték a családjával – nekik fűszerüzletük volt- ő volt az egyik legjobb tanuló, de többet nem láttuk az iskolában. Ilyen állapotok voltak Magyarországon. A soproni egyetemnek, ahová én jártam, régi hagyományai voltak, úgy éltünk ott, mint egy nagy család. A professzorok és a diákság is segítették egymást. Voltak hagyományaink, mint például egyenruha, az egyensapka, de ezeket is letiltották a kommunizmusban, mert a régi rendszerhez tartoztak.
– Miért pont október 22-re csúcsosodott ki a helyzet, és gondolták úgy az egyetemisták, hogy elég ebből az elnyomásból?
– Talán azért, mert Sztálin halála után úgy éreztük, hogy egy kis változás történt. Akkor lett Nagy Imre miniszterelnök, ő próbált egy kicsit a parasztság helyzetén segíteni, és a nép elkezdett reménykedni, hogy enyhül a kommunista nyomás. Aztán ’56-ban tényleg volt némi enyhülés, ezért a diákság úgy gondolta, megpróbálja visszaállítani a diákok szövetségét, és a Magyar Írószövetség is elkezdett merészebben írni, ezek a dolgok vezethettek a forradalomhoz. De mi forradalomról nem is beszéltünk, mindössze próbáltuk elérni ezeket az enyhítéseket. A lengyeleknek volt egy békés tüntetésük, és velük szolidaritásként mi is szerveztünk Sopronban és Pesten is szerveztek egy tüntetést, ahová szervezetten kivonult megkoszorúzni a Bem szobrot a diákság. Aztán mire a Kossuth térre ért a tömeg, már 200 000-en voltak. Gerő mondott egy beszédet ami felborzolta az idegeket, felháborodott a nép, és mivel ilyen sokan voltak, fel merték emelni a hangjukat, erre közébük lőttek, és kitört a forradalom.
– Ti, Sopronban hogyan értesültetek a forradalom híréről?
– Másnap reggel érkeztek meg a pesti hírek. Akkor elkezdett a diákság szervezkedni, minden évfolyamról megválasztottunk 2-2 embert, akik az ügyeket intézik, és kapcsolatot tartanak. Külön telefonvonalat is kaptak az egyetemtől. Mi igazából nem akartunk harcolni és fegyvert fogni, de támogatni akartuk a forradalmat, ahogy tudjuk, és segíteni a pestieket minden erőnkkel. Hogy ne legyenek zavargások, járőrséget szerveztek Sopronban. A járőrség egy katonából, egy egyetemistából és egy rendőrből állt. Az egyetemisták jóformán átvették a vezetést a várossal együtt. Szerveztünk városi tanácsot, a munkásoknál szerveztünk munkástanácsokat, én is voltam kint közkatonaként, ahová a vezetőség mondta, oda jelentkeztünk és mentünk. Később, a Vöröskereszt megpróbált a nyugattal kapcsolatot teremteni. Azt hiszem, csak október 27-én sikerült, ekkor a bécsi Vöröskereszttől megindultak a segélyszállítmányok. A határnál át kellett pakolni, ebben mi egyetemisták rengeteget segítettünk, a Pestre induló segélyszállítmányok 90 %-a Sopronon keresztül ment a fővárosba. Október 28-tól egészen november 3-ig rengeteg teherautó ment Pestre, és mindegyiket egyetemisták kísérték. Az egyik szállítmánnyal én is felmentem Pestre.
– Miért mentél Pestre Sopronból?
– November 2-án indultunk este, és hajnali négykor érkeztünk meg Pestre. Azért akartunk felmenni, hogy megtudjuk, mi van a bátyámékkal, akik a Corvin közhöz közel laktak, és nem tudtuk, hogy életben vannak-e. Imrét – a későbbi férjemet – kérték fel kocsikísérőnek, mi pedig a barátnőmmel vele tartottunk. Mikor felértünk nem volt lövöldözés, de ahogy a nagykörúton végigmentünk, és láttuk a szétlőtt tankokat, a barikádokat, a romhalmazt, megrendítő volt. Megérkeztem a bátyámékhoz, s bár szétlőtték a lakásukat, ők életben voltak. A leendő férjem közben elintézte a hivatalos papírokat, és azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk, a Szabad Nép székháznál. A férjem ott is volt, de a teherautó nem. Velem ott volt a bátyám, aki előhúzott egy cédulát a zsebéből, mondván, ha rosszabbra fordul a helyzet, nekünk közel van a határ Sopronhoz, meneküljek ki, és a kezembe nyomta a svájci nagybácsim címét. Én visszanyomtam a cédulát a zsebébe, és azt mondtam, hogy én nem akarom Magyarországot elhagyni. És másnap mégis kint voltam!
– Mi történt? Hogyan?
– Mivel nem volt ott a teherautó a megbeszélt időben, átsétáltunk Budára, és felkéredzkedtünk egy másik kocsira. Bár tele volt emberekkel, még hárman beszorultunk oda, és egy menekülő politikai foglyot is magunkkal vittünk letakarva. Késő este értünk Sopronba, és másnap hajnalban jött a riasztás, Nagy Imre segélykérő szavai. Mindenkit felébresztettek, hogy menjünk az egyetemre. Azt mondták, hogy jönnek az oroszok Sopron felé, ezért a diákok fegyvereket kaptak a katonáktól, és együtt akarták megállítani az oroszokat. A fiúk kimentek, mi lányok ott maradtunk, és pakoltuk a szállítmányokat, amelyek érkeztek. Aztán egyszer csak valaki mondta, hogy menjünk ki a turistaházba, mert ha idejönnek az oroszok az egyetemre, akkor minket is elvisznek. Felkaptunk egy tarisznyát, egy váltás fehérneműt, fogkefét, és mentünk, hogy megbújunk a turistaházban. Még el sem értünk odáig, mikor jött egy új futár, és kiderült, hogy bár felállt az egyetemünk harcolni kész csapata, nem működnek az ágyúk. A mai napig nem lehet tudni, hogy ez szabotázs volt, vagy valaki nem akarta, hogy ott vérezzenek el a diákok. A fiúk is visszajöttek, és mondták, hogy irány a határ, amíg elsimul a helyzet, kimegyünk, aztán pár nap, és jövünk vissza. Így hagytam el az országot november 4-én délután. Akkor még az AVO-sok segítettek nekünk, hogy merre kell mennünk. Mi civil menekültek voltunk, kb. 170-en diákok, és a professzorok meg a családjaik, 33 kisgyerek is volt köztünk. Először egy faluba érkeztünk, ahol épp szüreti mulatság volt, megvendégeltek bennünket, majd egy padon aludtunk, és másnap tovább vittek bennünket. Özönlöttek az emberek át a határon, már az első napokban több, mint 5000-en lépték át a határt. Elvittek minket egy táborba, kaptunk váltás ruhát meg törölközőt, és közben vacilláltunk, hogy mi legyen, ugyanis olyan hírek érkeztek, hogy ha Magyarországra visszamegyünk, komoly megtorlásban lesz részünk.
– Hogyan jutottál el végül Kanadába?
– Az ausztriai táborban az egyetemünk dékánja is velünk volt, aki elkezdett levelezést folytatni különböző külföldi egyetemekkel, hogy hol tudnának minket befogadni. Végül a kanadaiak elvállalták az erdészetet.
– Mennyi ideig voltatok Ausztriában?
– Ausztriában németül tanultunk, és én egy időre elmentem Svájcba, mert a nagybácsimat a Vöröskereszten keresztül kerestettem, és meg is találtam. A barátnőm rokona útlevelet szerzett nekünk, így pár hétig Svájcban voltunk. Amikor azonban hallottuk, hogy az egyetem Kanadába megy, ő is azt tanácsolta, hogy menjek inkább oda, mert mint nő, Svájcban úgysem lehetnék erdőmérnök. Visszamentem tehát Salzburgba, és onnan indultunk el aztán Liverpoolba, majd onnan hajóval Kanadába. Szilveszter este ültünk fel a hajóra, január 1-jén indultunk, és január 8-án érkeztünk meg Kanadába. British Columbiában egy üres katonai táborban kaptunk végül szállást, és ott kezdtük el az angol tanulást. Ezeket az élményeimet egy versciklusban írtam meg.
– A férjeddel az utazás során szeretettetek egymásba?
– Nem, csak később. Én Vancouverben voltam az erdészekkel, ő pedig Torontóban a műszakiakkal. Januártól április végéig barakkokban laktunk és angolul tanultunk, majd aki talált munkát, elment nyári munkára. A táborban az egyik professzor anyósának kifőzdéje volt, ő vállalta, hogy főzni fog magyarosan, neki kellett segítség a konyhára. Itt már valami fizetést is kaptam, így azonban csak fél napot tudtam angolul tanulni. Ennek ellenére jobban haladtam, mint azok, akik nem dolgoztak.
– Mikorra tanultál meg jól angolul?
– Még most sem beszélek jól angolul, ugyanis a kiejtésemen érződik, hogy nem született kanadai vagyok. Azt mondják, olyan a kiejtésem, mintha holland lennék.
– Hogyan folytatódott a kanadai életed? Visszamentél az egyetemre végül?
– Igen, dolgoztam, és közben visszamentem az egyetemre tanulni. De úgy kaptunk helyet, hogy a rendes tanítás után, este voltak az előadások, sokszor este tízig. Emellett az volt a baj, hogy mi azt hittük, hogy tandíjkedvezményt kapunk, de nekünk is kellett tandíjat fizetni, amit itt a nyári munkából szoktak összegyűjteni a diákok. Nekem a kölcsön gondolata is ijesztő volt, otthon ösztöndíjas voltam, de azt se költöttem el soha. Amikor itt nyáron találkoztam egy erdésznővel aki Finnországban végzett, és Kanadában nem kapott munkát, úgy döntöttem, hogy inkább dolgozom egy darabig, és később, egy másik szakon folytatom majd a tanulmányaimat. Ekkor a sógornőm, aki Torontóban volt a műszakiakkal, hívott, hogy ha úgyis dolgozom, jöjjek el Torontóba, és legyünk együtt. Így 1959-ben eljöttem Torontóba, és itt találkoztam újra a mostani férjemmel. Ő 1960-ban végzett, és összeházasodtunk. Semmink sem volt, kivettünk egy pincelakást, és emlékszem, hogy az első ebédet otthon egy kávéasztalkán szolgáltam fel, és két hálózsákot összetekerve használtuk széknek. Én végül nem mentem vissza az egyetemre, Torontóban először kórházban dolgoztam nővérként, majd láttam egy hirdetést, hogy rajzolót keresnek. Sopronban tanultunk műszaki rajzot, így megpróbáltam, felvettek, és ott dolgoztam az első gyerek megszületéséig. Aztán otthon maradtam, és egészen addig, amíg a harmadik gyerek nem ment iskolába, velük voltam. Később a férjem önálló mérnöki irodát nyitott, oda bejártam félállásban gépeltem neki leveleket, a rajzolásban is segítettem, mindenes voltam tulajdonképpen. Egyre gyarapodtunk, én ügyeskedtem a házakkal is, lépésről lépésre jutottunk előre. A férjem sajnos 55 évesen agyvérzést kapott, ezután a három fiam segített a férfimunkában.
– Mikor voltál otthon először?
– 1964-ben az édesanyám kijött hozzánk meglátogatni. Ő svájci származású, kettős állampolgár volt, és mikor kiment Svájcba egy családi összejövetelre, eljött hozzánk is Kanadába. Mi először 1965-ben mentünk haza a gyerekekkel.
– Milyen érzés volt először hazamenni?
– Furcsa élmény volt, majd szét szedtek minket, de olyan volt a testvéreimmel újra találkozni, mintha tegnap váltunk volna el.
– Jól beszélnek a fiaid magyarul?
– Nem tökéletesen, de beszél mind a három, jártak magyar iskolába, és cserkészkedtek is. Öt unokám van, sajnos ők már nem nagyon beszélnek magyarul, talán annyit, hogy köszönöm, és ismerik a színeket is, de ennyi.
– Most ünnepeljük a forradalom 60 évfordulóját. Milyen érzések kavarognak benned?
– A mai napig érzékenyen érint ez a téma, nem hiába írtam verseket az emlékeimből. Természetes, hogy ott leszek az október 23-i megemlékezéseken is, hiszen ez a mai napig nagyon fontos számomra, a múltamhoz tartozik!

Szerző: Bánfalvi Laura