Olyan magas volt a kukorica, hogy elrejtette az oroszok elől a teherkocsit – Interjú Tari Jánossal

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára készülve lehetőségem nyílt több olyan idős emberrel is megismerkednem a windsori magyar közösségben, akik valamilyen formában maguk is részesei voltak a forradalmi eseményeknek. Elbeszéléseiken keresztül – a történelemkönyvekből már ismert tények mellett – egy másik, részletgazdagabb és emberibb arcát ismerhettem meg az 56-os forradalomnak. Legnagyobb örömömre többen azt is vállalták, hogy interjú formájában megosszák velem élményeiket. Második interjúalanyom Tari János volt, akitől megtudhattam, hogyan zajlott a forradalom az ország dél-keleti csücskében.

tarijanos

Mielőtt a forradalmi eseményekre térnénk, kérem, meséljen egy kicsit a családjáról, gyermekkoráról!

1938-ban születtem Apátfalván, a román határ közelében. Két hónapos koromban apám belefulladt a Marosba, rá három évre pedig anyám is eltávozott tőlünk egy betegség következtében. Így három éves koromra teljesen megárvultam. Földjeink és a házunk a rokonokra szálltak, mi pedig a testvéreimmel állami gondozásba kerültünk. Engem 1944-ben, hatévesen, kiadtak nevelőszülőknek Makóra, egy kulák családhoz, akiknek béresgyerekre volt szükségük. A kommunista hatalomátvétel után a nevelőszüleim elvesztették az összes földjüket. Én ugyanebben az időszakban súlyos vérmérgezést kaptam és két hétig feküdtem eszméletlenül a makói kórházban. Az orvosok azt mondták, csoda, hogy megmaradtam. Ezután újra állami gondozásba kerültem, de ezúttal felvittek Budapestre, a Mátyás király úti gyermekotthonba.

Hogyan emlékszik vissza a gyermekotthonban töltött évekre?

Az időmet főleg az iskola és a sport tette ki. Elvégeztem az elemit és a kétéves épületgépészeti technikumot is. Atlétikában szép sikereket értem el, 1953-ban a Sváb-hegyen rendezett országos ifjúsági atlétikai versenyen 2700 induló közül harmadik helyezést nyertem el. A verseny szervezői még azzal is kecsegtettek, hogyha így folytatom, akár olimpikon is lehet belőlem. Ez a verseny nem csak a sportsiker miatt fontos emlék számomra, hanem azért is, mert ezen a napon találkoztam újra az egyik bátyámmal, akit anyánk halála óta nem láttam. Mint utólag kiderült, ő a diósgyőri gyermekotthonba nevelkedett, de mivel ő is jó sportoló volt, elhozták a Sváb-hegyi versenyre, ahol megismertük egymást.

Miként került aztán a gyermekotthonból forradalmi események sodrába?

Miután befejeztem a technikumot, visszamentem az egykori nevelőszüleimhez Makóra, ahol egy autószerelő műhelyben kezdtem el dolgozni. Itt ért az október 23-ai forradalom híre is. A Szabad Európa Rádió 5 percenként közvetítette a budapesti eseményeket, azt is, hogy az ávósok a rádiónál tüzet nyitottak a békés tüntetőkre. Mit mondjak? Épp betöltöttem a tizennyolcat, életerős férfi voltam, úgy döntöttem, bevonulok a honvédekhez. A következő napok eseménydúsan teltek: mivel azt a hírt kaptuk, hogy a zűrzavarban román fegyveresek lepték el a magyar falvakat, hat teherkocsival a keleti határra indultunk. Kiderült, hogy a fosztogatók felfegyverkezett parasztok voltak, akik igyekeztek minden mozdíthatót magukkal vinni a forradalom alatt védtelenül maradt határ menti falvakból: teheneket, üszőket, disznókat, de még a szerszámokat is.

Végül tűzharcba keveredtek velük?

A vezetőnk azt mondta, csak akkor lőhetünk, ha a románok a jöttünkre nem teszik le a fegyvert. Mivel ez megtörtént, nem volt szükséges tűzharcba bocsátkozni velük. Tűzharcba csak az orosz csapatok bevonulásakor kerültünk. Továbbra is ott járőröztünk a román határon, amikor megkezdődött az orosz tankok bevonulása. Makóra vagy 30-40 tank vonult be. Igyekeztünk feltartóztatni őket, de képzelheti mennyire egyenlőtlen küzdelem volt: mi ponyvás teherautóval, ők meg tankokkal. Egy alkalommal, amikor túl közel kerültünk hozzájuk, behajtottunk a teherautóval a kukoricásba. Így menekültünk meg, mert olyan magas volt a kukorica, hogy elrejtette az oroszok elől az egész teherkocsit.

Mi történt az oroszok bevonulása után?

Amikor a román határról visszaértünk Makóra, már a rendőrfőnök fogadott minket, akit már korábbról ismertem. Amikor négyszemközt maradtunk, csak ennyit mondott nekem: „Jancsikám jobb lesz, ha elhagyod az országot, mert ha a rendszer nem cserélődik le, téged felakasztanak.” Hamar beláttam, hogy igaza van. Mivel fegyveres szolgálatot teljesítettem, két lehetőségem volt: vagy maradok, és megvárom, hogy börtönbe zárjanak és kivégezzenek, vagy azonnal elhagyom az országot.

Hogyan jutott el a határig?

Gyalog mentem Makótól az osztrák határig. Néha sikerült felkéredzkednem egy-egy teherkocsira, utaztam a platón, disznók között is. Az, hogy milyen könnyen átjutottam a zöldhatáron, még engem is meglepett, mert fel voltam készülve mindenféle borzalomra. Nagy szerencsém volt, ahol átkeltem, egyáltalán nem botlottam határőrökbe. Az osztrák oldalon néhány kilométer után találkoztam rendőrökkel, akik úgy látszott, már számítanak a menekültekre. Azonnal buszra tettek, és egy bécsi menekülttáborba szállítottak.

Miért éppen Kanada lett a végső úticél?

Ez tulajdonképpen a véletlennek is köszönhető. A bécsi táborban már tudtam, hogy tovább akarok menni, de először az amerikai listára iratkoztam fel. Aztán az utazás előtt megkeresett egy férfi a kanadaiaktól, és rábeszélt, hogy iratkozzak át a kanadai listára. Én csak annyit kérdeztem, hogy Kanadából szabad-e az átjárás Amerikába, és a válasz után aláírtam a papírt. Másnap már a le havre-i kikötőbe tartó vonaton ültem, ahonnan a Kanadába tartó hajó indult. Hónapokkal később kaptam egy hivatalos levelet, amiből kiderült, hogy az utamat hivatalosan Amerika fizette, és ezúton közlik velem, hogy a kanadai állam törlesztette nekik az utánam járó tartozását. Így lettem hivatalosan is teljes jogú kanadai menekült és később állampolgár.

Szerző: Fodor Kinga