Akik elmentek, de el nem szakadtak, Kanadában is magyarok maradtak

Azt hiszem, hogy bátran kijelenthetem, hogy ilyen hihetetlen összetartó közösséggel még soha életemben nem találkoztam, hiszen még hatvan év után is rendszeresen összejárnak és figyelemmel kísérik egymás életét. Pedig nagyrészt 80 év feletti, idős emberekről, látszólag már-már aggastyánokról beszélek, hiszen sokaknak már a mozgás is egy nehezebben megy, mégis valamilyen megmagyarázhatatlan fiatalos energia és szeretet árad mindegyikőjükből. Egyszerűen jó a közelükben lenni, mert azt érzem, hogy nemcsak életbölcsességekkel és tanácsokkal látják el a fiatalokat, hanem megtanítanak valami olyasmire, amely a mai felgyorsult, anyagias világban ritka kincs: mégpedig ez nem más, mint az összetartás, a gondoskodás és az egymásra figyelés.

sopron2

Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi lehet a titkuk és vajon miből merítik ezt a lendületet, amellyel meghazudtolják még a saját életkorukat is. Hogy kik is ők? Ők azok a soproni erdőmérnök hallgatók, akik 1956-ban érkeztek Kanadába és akikre nemcsak a kanadai magyarság büszke, hanem szerves magját képezik a magyar diaszpórának.

Nem csoda, hogy mindenki mélységes tisztelettel már-már különös pátosszal emlegeti őket és bevallom, hogy engem is mindig elfog valamiféle meghatottság és a hála, amiért a közelükben lehetek. Szerencsésnek érzem magamat, hogy ismerhetem őket és boldoggá tesz, ha mosolyt csalhatok az arcukra vagy örömet tudok nekik azzal okozni, hogy egyszerűen csak meghallgatom őket. Soha de soha nem tudnám megunni a történeteiket és ezúttal is köszönöm nekik, hogy befogadtak és a bizalmukba avattak.

sop5

Nem hiszem, hogy a karácsonyi ünnepek közeledtével, több ezer kilométerre az otthonomtól pusztán a honvágy és az érzékenység beszél belőlem, de úgy érzem, hogy ezek a fantasztikus „bácsikák és nénikék” három hónap vancouveri tartózkodásom után már egy kicsit az unokájukként szeretnek. Egyáltalán nem készültem szentimentális vagy hatásvadász írással, de egyszerűen ezt váltják ki belőlem. Akik ismerik őket, azok pontosan tudják, hogy miről is beszélek.

Legutóbb a karácsonyi ebédjükre voltam hivatalos, ahonnan tudtam, hogy feltöltődve távozok, és ismét azt fogom érezni, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy KCSP ösztöndíjasként ilyen nagyszerű embereknek segíthetek. Kocsis Tibor, a közösség mozgatórugója és főszervezője puszival és szeretetteljes atyai öleléssel köszöntött és hellyel kínált. A bensőséges ünnepi ebéd elfogyasztása közben arról faggattam, hogy vajon minek köszönhető az, hogy az egykori diáktársak még hatvan év után is ennyire sűrűn összejárnak és olyanok, mint egy szerető nagy család.

sop3

„Annakidején kétszáznegyvenegyen kezdtük itt a tanulmányainkat miután a vancouveri University of British Columbia Faculty of Forestry befogadásának köszönhetően, az önálló Sopron Division keretei között magyarul folytathattuk a tanulást és szerezhettünk diplomát. Sajnos ma már csak százan vagyunk életben, illetve van akiről nincs információnk. Minden második hét keddjén együtt ebédelünk, akármilyen rossz idő van, 40-45-en mindig összegyűlünk. Évente megrendezzük a piknikünket a Szász tanyán, Maple Ridgen és Nanaimóban is van egy csúcstalálkozónk, ahová rengetegen eljönnek. Van egy saját újságunk is, amelyet stílusosan Kapocsnak neveztünk el, ez több mint 25 éve működik. A névválasztás egész pontosan Tamási Miklós költő, erdőmérnök barátunktól ered, ő nevezte el a kiadványunkat így, ezzel is jelezve, hogy „meglegyen a kapocs közöttünk.” Az újságunknak Rétfalvi László a főszerkesztője és évente jelenik meg, kétszer vagy háromszor. A képes beszámolók, a bemutatott életutak és életpályák mellett megemlékezünk azokról a társainkról is, akik sajnos már nem lehetnek közöttünk. Számunkra természetes, hogy segítsünk egymásnak minden körülmények között. Ha például valamelyikünk beteg és kórházban van, akkor a társaság tagjai meglátogatják. Továbbá két ösztöndíjat is létrehoztunk, mert fontosnak tartjuk, hogy támogassuk a rászoruló diákokat, hiszen a szívünkben mi is örökre diákok maradunk. Vargha Domonkos költő barátunk szavaival fejezném be a beszélgetést: „Akik elmentek, de el nem szakadtak, Kanadában is magyarok maradtak. Akik meggyőztek egy messzi világot, de ma sem mások: soproni diákok. Az ősi otthont, az Akadémiát, szívből köszöntik: Vivát! Vivát! Vivát!”

Szerző: Ábrahám Dolli Csilla

Fotó: Kocsis Tibor