A történelmi igazságot nem helyettesítheti romantikus megszépítés – Beszélgetés Dancs Rózsával

A költészet napján, Magyarország Torontói Főkonzulátusán mutatta be Dancs Rózsa írónő az Add tovább a lángot!… című interjúkötetét, amely a kanadai emigrációba kényszerült magyarok élettörténetéről szól. Rózsa ugyanezen a jeles napon vehette át a Sydney Magyar Rádió kitüntetését is, amelyet Berényi János konzul adott át.

ÁD: Jómagam abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy újságíróként a szakmai irányításod mellett dolgozhatom, így nap, mint nap meggyőződhetem arról, hogy nincs nálad precízebb, empatikusabb és ugyanakkor szerényebb és hitelesebb író a diaszpórában. Először is engedd meg, hogy szívből gratuláljak a kitüntetésedhez! Kérlek, meséld el, hogyan kerültél kapcsolatba innen, Torontóból a Sydney Magyar Rádióval, ahol már évek óta számíthatnak rád, hiszen tudósítod a hallgatókat a kanadai magyar eseményekről.

Dancs Rózsa: Több mint egy évtizede, az interneten keresztül felkeresett Ilosvay-Egyed Katalin, a Sydney Magyar Rádió vezetőjének a felesége. Jelezte, hogy hamarosan Kanadába érkeznek, hogy meglátogassák a fiúkat és egyúttal szeretnének velem is találkozni. Ez azt jelentette, hogy ők már valami úton-módon ismerték a nevemet és a munkásságomat. Nem tagadom, én ennek nagyon örültem, hiszen hirtelen az volt az érzésem, hogy kitágul a világ. Amikor a földgolyó másik csücske is az ismeretségi körünkbe kerül, akkor úgy érezzük, hogy annak a bizonyos „határok nélküli nemzetegyesítésnek” van egy kis szikrája, amelyet már meg lehet gyújtani, lehet szítani és fokozni. Mondanom sem kell, hogy a találkozás nagyon jól sikerült. Kellemes, őszinte, nyílt, önzetlen embereket ismertem meg az Ilosvay házaspár személyében. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, szoktunk találkozni Budapesten a Diaszpóra Tanács ülésén is. Amúgy érdekes módon a sors is gyakran kedvezően közrejátszik a találkozásaink létrejöttében. Például amikor legutóbb Budapesten a Párbeszéd Házában tartottam a Kaleidoszkóp-estemet, akkor ők is éppen Magyarországon jártak, így el tudtak jönni. Ez is azt jelenti, hogy igenis figyelünk egymás munkájára.

A hosszú évek során pedig szinte magától értetődően munkatársi viszonyba kerültünk. Ilosvay Gusztáv, a rádió főszerkesztője – nem mellékesen szobrászművész – körülbelül havonta egyszer megkérdezi: „Rózsa, mikor ugranál be?” Mi pedig az Ausztrália és Kanada közötti időeltolódás ellen mindig megtaláljuk a mindkettőnk számára legideálisabb időpontot. Mivel a főszerkesztőt és a szerkesztői munkában is vele egyenrangú és egyformán lelkes feleségét, Katalint, érdeklik a kanadai magyar kulturális események, ezekről szoktam röviden beszámolni, 10-12 perces interjúk formájában. A 26. éve minden héten megszólaló sydney-i rádió műsorai rendkívüli minőségűek, változatosak mind témában, mind a szerkesztés tekintetében. Valóban határok nélkül, a világ minden magyarjához szólnak, kiterjed az érdeklődésük mindenfelé. Többek között munkatársi csoportjaik vannak nemcsak New Zelandban, hanem Észak-Amerikában, Erdélyben és Magyarországon is – valószínűnek tartom, hogy más országok sem maradnak ki.

ÁD: Ezek szerint sokat jelent neked ez a kitüntetés. Az arckifejezésedből ítélve nem számítottál rá, hiszen őszinte meglepődést láttam rajtad, amikor a díjat átvetted a közönség pedig elégedetten, ujjongva tapsolt.

Dancs Rózsa: Így van, ez a kitüntetés teljesen meglepett. Nem számítottam arra, hogy azt a kis hozzájárulást, amit én ehhez a határtalanul nagy munkához hozzáteszek, az ausztráliai szerkesztőbizottság ily módon köszöni meg, illetve honorálja. Talán még most sem tudom elhinni. Nagyon értékelem, hiszen ez kétségkívül fontos szakmai elismerés, nem is beszélve arról, hogy maga az érem Ilosvay Gusztáv alkotása, speciális és remek, mindössze tizennégy darabot készített belőle, kimondottan a negyedévszázados évfordulóra. Azt is mondhatnánk, hogy művészettörténeti kuriózum. És jóval több, mint baráti gesztus, ezért nagyon büszke vagyok rá. Ahogy említetted, talán szebb és méltóbb alkalmat talán nem is lehetett volna találni ennek a kitüntetésnek az átvételére, mint a magyar költészet napját, amely egyben József Attila születésnapja is. Tudvalévő, hogy magyar költészet mindig is közel állt és közel áll a szívemhez, éppen ezért köszönöm a Torontói Főkonzulátusnak a gesztust, hogy ezt az alkalmat választotta az átnyújtására.

ÁD: Most hadd térjünk vissza az interjú apropójához, hiszen elsősorban az Add tovább a lángot… című interjúköteted bemutatóját ünnepeljük. Az internetet elolvastam az összes fellelhető kritikát, a magyar és a kanadai sajtó kizárólag elismerő szavakkal illeti a kiadványt.

Dancs Rózsa: Ajándéknak érzem a lehetőséget, hogy ezt a kötetet összeállíthattam. Megtiszteltetés számomra, hogy szemtől szemben ülhettem azokkal, akik életüket kockáztatták azért, hogy szabadon éljenek, és hazájuk megszabaduljon a rájuk telepített orosz megszállóktól. Azzal a meggyőződéssel adtam az olvasó kezébe ezt a könyvemet, hogy minden egyes sora igaz. Egyetlen történet sem hasonlít a másikhoz. Mindenki a legőszintébben tárta fel életének legfontosabb mozzanatait – kezdve 1956. október 23-tól – egészen a könyv megírásának napjáig. Néhány interjúalanyomat az utolsó pillanatban sikerült megszólaltatnom, mert annak ellenére, hogy a közvetlen közelmúltban, tavaly ősszel készültek az interjúk, az eltelt néhány hónapban sajnos többen is eltávoztak közülük. Amikor a megtorlás elől menekültek ezek a fiatalok, sokuknak köszönés nélkül, szökve kellett elhagyniuk az országot. A szüleik még azt sem tudták, hogy élnek-e vagy már meghaltak. Viszont akiknek sikerült elbúcsúzniuk, azok láthatták azt a mérhetetlen bánatot, ami utánuk maradt. Ezt a szülői fájdalmat fogalmazta meg Ady Mariska, Ady Endre első unokatestvére „Ne menj el innen” címmel. Nem véletlenül választottam a könyvem hátsó borítójára ezt a verset. Hiszen ezek az emberek nemcsak szabadságot kaptak, hanem maguk „örökségeként” kellett végig cipelniük a tudatot, hogy micsoda fájdalmat hagytak maguk után. Az érdekes az, hogy mindenki egy adott ponton kinő a gyerekkorból, kamasz lesz, nagy önállóskodásra törekszik. Általában a kamasz számára a szülő tanácsa már nem jelent semmit. Amikor azonban eljutsz a halál torkába, akkor nemcsak a Jóistent szólítod magadhoz, hanem bizony az édesanyádat is. Ráadásul nemcsak halálunk pillanatában szólunk anyánk után, hanem akkor is, ha egy adott ponton a senki földjén, a sáros hóban rettegve várod, hogy a egy golyó mikor talál el. Igen, a legnagyobb veszedelemben is azt mondod, hogy „Édesanyám”. Ezek az ember lelkét nemcsak erősítik, hanem nemesítik is.

ÁD: Nem is tudom elképzelni, hogy ez mekkora érzelmi megpróbáltatás lehetett, hiszen engem már néhány hónap távollét a családomtól is megvisel. Mindezek ellenére, az interjúalanyaid mintha erőt merítettek volna a fájdalmukból, hiszen csaknem mindannyiuk csodálatos karriert futott be távol a befogadó új hazában.

Dancs Rózsa: Magam is jól tudom, hogy gyökeret ereszteni egy idegen országban nagyon nehéz. Először csak kapaszkodik az ember minden szalmaszálba, hogy el ne süllyedjen. Ám a könyvemben szereplő interjúalanyaimnak sikerült karriert építeni, mindannyiukra méltán büszkék lehetünk. Ők ugyanis olyasmivel gazdagították Kanadát, amelyről azelőtt nem is álmodhatott volna ez az ország. Nagyon sokan komoly szakemberré képezték ki magukat, csodálatos pályákat futottak be, egyik a másik után járult hozzá Kanada világszínvonalra emeléséhez. Neveket azért nem említek, mert igazságtalan lenne néhányukat kiemelni, helyhiány miatt mások nevét elhallgatni. A könyvből részletesen megismerhetjük az egyéni életutakat, amelyeket nyugodtan tekinthetünk általánosnak.

ÁD: Barátként és lelkes olvasódként tudom, hogy te is hasonló utat jártál végig, hiszen egy székely is faluból, Ceaușescu diktatúrájából menekültél egészen Torontóig. Valószínűleg az interjúalanyaid is azért nyíltak meg neked ennyire könnyen, mert érezték, hogy pontosan érted, miről is beszélnek. Kérlek, röviden meséld el az olvasóknak a történetedet, kálváriádat, hiszen bámulatos, hogy a körülmények ellenére soha nem adtad fel és hosszú küzdelem árán sikerült biztonságos és nyugodt életet teremteni a gyermekeid számára.

Dancs Rózsa: Igen, mondhatnám, tipikus ki-, illetőleg bevándorló pályát futottam be magam is, amely végigkövethető megjelent könyveimben, antológiákban, rádió- és TV-interjúkban, lapok oldalain, ezért most erre nem térnék ki, hiszen ma az Add tovább a lángot! A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei c. könyvem hősei előtt tisztelgünk (Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017).

 Szerző: Ábrahám Dolli Csilla