A torontói Reményi Zeneház nemzeti büszkeségünk – Reményi Michael beszél a vállalkozásról

Egy fiatal életére mindig nagy hatással van, hogy milyen környezetben tölti gyermek– és ifjúkorát. Ön a klasszikus zenei világban ismert Reményi hangszerkészítő családban nőtt fel és bizonyára már egészen kis korától kezdve részese volt ennek a különleges művészvilágnak. Milyen emlékei vannak ezekről az időkről?

Nagyon kis koromban jött az államosítás Magyarországon, három éves voltam, amikor ez megtörtént. Ekkor magát az üzletet elvették tőlünk. Ott volt nagybátyám – aki a legnevesebb hegedűkészítő volt a családban – vele éltünk egy lakásban. Ott aztán megfordult mindenki a Zeneakadémiáról, az összes ottani tanár, neves művészek szerte a világból. A hangszervilág azonnal ott volt körülöttem, habár én talán nem is tudtam értékelni, hogy ez mit jelentett. Szintén az Akadémia környékén pár száz méterre egymástól négy hegedűműhely is működött, ez volt a központ. Ugyanúgy ismertük egymást, ez szoros kollegiális összefogás volt. Ez a Király utcában volt, az   Akadémia közelében.

2013-ban a Reményi-műhely egykori helyén egy emlékplakettet is avattak.

Ezen én is ott voltam, nagy megtiszteltetés volt számomra. A VI. Kerület és annak polgármestere és a Magyar Hangszerkészítő Szövetség nagy szerepet játszott abban, hogy ez megvalósulhatott.

Ha visszatekintünk a Reményi-történelemre, egy apáról fiúra szálló hagyomány rajzolódik ki előttünk. Mikor volt egyértelmű, hogy Ön lesz a következő a sorban?

Nem volt egyértelmű. Volt a családban egy távoli rokon, Reményi Ede, aki hires, nagy művész volt a 19. században. Az 1848-49-es szabadságharc alatt Görgeynek a hegedűse volt és szerepet játszott a forradalom idején. Emiatt száműzésbe is került. Az ő híre inspirálta nagyapámat, hogy hegedűkészítést tanuljon. 1890-ben önállósította magát, akkor nyílt meg a Reményi-műhely is. Persze muzsikus is volt, mert mindany-nyian úgy kezdjük, hogy muzsikusok vagyunk és utána valahogy meg kell élni és valahogy változik a helyzet. Én is tanultam hangszeren. Apám nagyon kis koromtól belenevelt, de nem a hegedűbe. Itt Torontóban akkor a népszerűbb hangszerekkel foglalkoztunk és azt mondta nekem: ebben van az érdekesség, a muzsikusok kellemesebbek. A hegedűs világ eléggé különleges személyiségekről szól és egy fejlődő városban egy általános hangszerüzlet jobban beleillett akkor. Én csellózni tanultam, nagyon sok ismerős is volt a városban. A rock gitár nem érdekelt annyira, mint a klasszikus hangszer. Ezután átfordultunk csak zongorára és vonóshangszerekre. Ez tartott tizenöt évig és utána rájöttem, hogy tényleg apámnak volt igaza. Tényleg jobb egy olyan hangszerközpont, ahol a család minden tagjának van valami, ami érdekelhet.

Milyen város volt Toronto, amikor ideérkeztek?

Kis város volt, még egy millió lakosa sem volt, amikor 1959-ben kinyitottuk az üzletet. De érződött, hogy itt a zenefejlődés még csak a kezdetén van. Volt egy Torontói Szimfónikus Zenekar, de az nem volt teljesen profi. Fél-amatőr zenekar volt, akik havonta egyszer adtak egy koncertet és egy pop koncertet. A pop koncert vasárnap délutánonként volt, 1 dollár volt a belépő. Apám az első hét után, majdnem minden héten vitt ezekre a koncertekre, ő is itt ismerte meg a muzsikusokat. Kis város, angolszász város volt. De minden iskolában volt zene-oktatás. Minden osztályban volt vonószenekar, sőt minden gimnáziumban már volt fúvós szimfonikus zenekar. A város vette a hangszereket, nálunk mindenki kapott jó hangszert! A Board of Education volt az első komolyabb vevője a cégnek. Egy nagyon aktív zenevilág volt itt Torontóban akkor, bár nem látszott akkoriban olyan jelentősnek, alatta egy hatalmas amatőr zenei világ volt.

Először a Queen Street-en nyílt meg a Reményi House of Music.

Torontó egy immigráns város volt. Honnan jöttek az immigránsok? Közép-Európából, Olaszországból, Ukrajnából, Lengyelországból. Mindenki a gyerekeit tanította hangszerre. Ez volt apámnak az első lehetősége. Nem nyithatott volna üzletet a Yonge Street-en, viszont a Queen-en, ami az immigárns központ volt, kis hirdetéssel be tudta vonzani az érdeklődőket. Akik a fiúknak harmonikát, a lányoknak zongorát – utána elkezdődött a rock korszak és ’62-ben már az angol invázió kezdődött a Beatles-el. A hatvanas évek közepére minden tizenévesnek volt egy kis bandája. Ezek voltak a mi első vevőink. Akkor még a szüleim egyedül vezették az üzletet, később alkalmazottakkal és jómagam beszállásával fejlődött.

Ön mikor kezdett dolgozni?

Első pillanattól kezdve. 11-12 éves voltam, már szombatonként ott kellett lennem, szájharmonikát, gitárpengetőket árulni a pult mögött. Segítettem apámnak a levelezésben. Ahogyan visszaemlékszem erre, se nem szerettem, se nem untam. Ott voltam, kellett csinálni, csináltam. Később az ember elkezd gondolkozni, hogy mit kezdjen az életével. Fiatalon belecsöppentem az itteni zenei világba. Akkor még divatos volt, hogy kis színházi csoportok teljes előadásokat produkáltak. Otthon is az operett tartozott a kedvenc műfajaim közé. Nővérem, Reményi Zsuzsa hárfás volt, az Operettszínházban játszott. Én minden előadáson be voltam dugva a páholyba, ott nőttem fel a Latabár, Honti Hanna, Német Marika közelében. Szerettem a színházat, szerettem az operettet.

A Queen Street-ről később a Bloor Street-re költöztek, a Royal Conservatory szomszédságába. Hogy sikerült ilyen kiemelt helyet találni?

A Queen Street akkor még nem volt olyan “trendi”, mint most. Láttuk apámmal együtt, hogy nem maradhatunk ott. Egyelőre azonban ott maradtunk és bővítettük az üzletet lépésről-lépésre. Apám halála után, 1974-ben láttuk, hogy a nagyobb helyeket nem fogjuk megkapni a Queen-en. Amikor feleségemet megismertem, bejött a boltba venni egy brácsát. Azonnal éreztem, hogy itt valami lesz. Első pillanattól együtt zenéltünk. Jöttem érte a Konzervatóriumba egyik nap, s amíg vártam a Bloor Street-en parkolva, láttam, hogy szemközt két épület eladó. Úgy éreztem: ez az a hely! Sok évi keresgélés után, rögtön megvolt a megoldás. Mikor költözésre került a sor, a feleségem beszállt az üzletbe segíteni. Azóta itt vagyunk és együtt építjük ezt a vállalkozást. Most a fiúnk jön az üzletbe, öt éve van mellettünk és keményen dolgozik, hogy az ő ideái szerint formálja a helyet. Ő kereskedelmi pályán tanult, de ahogy látta, hogy szükség van rá, beugrott. Kamasz évei alatt semmi olyan jel nem volt, hogy az üzlet érdekelné. De egyik napról a másikra azt mondta, egy ilyen tradíciót nem lehet csakúgy elhagyni, szükség van rá.

2017 októberében dr. Szabó Stefánia főkonzulasszonytól a Magyar Állam kitüntetését is megkapta. Milyen érzéssel vette át a díjat? Mit jelent ez Önnek?

Ez nem engem illetett. Az én elődeimet illeti, az ő munkájukat. Ugyanúgy a családomat. Feleségemet, fiamat, akik mellettem gürcölnek egy életen át. Ez az ő munkájuk ugyanannyira, mint az enyém. Nem megérdemelt, de mégis nagy kitüntetés. És hogy a magyar állam ennyi idő után méltányolta, hogy  teszünk a magyar kultúra fenntartásáért, a magyar művészek támogatásáért – ez nekem örömet jelent. Hogy ezt a munkát otthon is értékelik. A nagy magyar kultúrát, a nagy magyar múltat – amellyel szerintem  más nép nem dicsekedhet -, mindez nemcsak a mi kultúránk.

A magyar kultúra befolyásolja az egész világ kultúráját, amit mi, magyarok adunk, adtunk a hosszú évszázadok folyamán a zenei világnak.

Csibi Balázs, KCSP ösztöndíjas