A magyar nyelvű kultúra ápolásában a magyar színház kulcsfontosságú

A Vancouveri Magyar Színház tavaszi bemutatójára áprilisban került sor, amikor is a társulat Pór Gabi rendezésében Reginald Rose: A tizenkét dühös ember című drámáját vitte színpadra – pontosabban a nézőtér kellős közepére. Formabontó és szokatlan megoldásként ugyanis a játék a Magyar Ház termének közepén felépített stilizált szobában zajlott, mindössze pár méterre a körben helyet foglaló nézőktől. Már önmagában ez is létrehozott egy olyan atmoszférát, ami eleinte a kíváncsiság feszültségét kelthette. Emellé társult a témaválasztás. A megszokotthoz képest komolyabb hangvételű előadás fogadta azt, aki a cím láttán nem ijedt meg attól, hogy nem egy könnyen emészthető szórakoztató darabot láthat.

2szin

Mert A tizenkét dühös ember egy mélyen elgondolkodtató és ma is aktuális kérdéseket feszegető színmű. Habár akadtak szórakoztató jelenetek, mondatok, de ezek mind az egymásnak feszülő karakterek élcelődéséből születtek, amelyek egy hétköznapi szituációban, ha velünk történik, akkor legkevésbé sem mulatságos. Tizenkét különböző személyiség feszült egymásnak, tizenkét különböző háttér, motiváció és érdekérvényesítési képesség. Az egész előadás zömében egy asztal körül játszódott, de a karakterek folyamatos vibrálása mégis mintha megmozgatta volna a teret. Hosszúra sikeredett a két felvonás, de senkitől nem hallottam, hogy unalmas lett volna, vagy megbánta volna, hogy eljött.

3szinhaz

Minden darab színpadra állítása esetében elmondható, és a nyomatékosítás kedvéért el is kell mondani, hogy a résztvevők amatőrök és szabadidejüket feláldozva, mely igénybevétel a bemutató előtti egy-két hétben sokkal sűrűbb, hozzák létre és teszik a nézők elé az alkotásukat. Már a szereplők válogatásánál is felmerültek nehézségek, mert volt olyan, aki végül nem tudta összeegyeztetni a munkahelyi teendőkkel. A végleges szereplőgárda aztán hétről hétre próbált, persze hiányzók mindig voltak, de ez természetes és a folyamatnak így is kellett mennie tovább, és ment is. A hónapok alatt formálódtak a karakterek, megfogant a díszlet ötlete, majd közös munkával el is készült. Mindez két előadásban csúcsosodott, mely április 1-jén és 2-án került bemutatásra Vancouverben. A közönség jól fogadta, lelkes volt, a csapat igazán hálás is emiatt, én viszont ennyi belefektetett munka után mégis csak annyit tudok mondani: Kár, hogy csak ennyien látták! Aki látta, az viszont egy elgondolkodtató, mély, tartalmas és időközönként meghökkentő dolgot láthatott.

17792989_10211580199694909_1559971635_n[2]

Úgy gondolom a magyar nyelvű kultúra ápolásában a magyar színház kulcsfontosságú, főleg olyan helyen, ahol egyáltalán van. Nagy kiváltság, ha egy diaszpórában élő magyar közösség rendelkezésére állnak önkéntes színészek, akik munkájukkal lelkesedésből létrehoznak egy olyan értéket, ami odahaza a magyar kultúra zászlóshajójának számít. Ezt a hajót a nézők éltetik, de ők is süllyeszthetik el. Ne hagyjuk! Járjunk színházba, ha már ilyen jó kis társulat van Vancouverben!

Szerző: Éles Gergő Péter